mély levegő, és nekifutás

A sokadik megpróbáltatás. Savaria karnevál, Szombathely. Négy nap.

*mély levegő*

Sok ember. Sok ismerős, sok idegen, sok ismeretlen. Emberek, akiket szeretek, emberek, akiket meg akarok ismerni, akiknek talán meg is akarok felelni, csak azt nem tudom, hogyan kell. Izgulok. Mint egy verseny, amit nem lehet megnyerni, csak elbukni, de nekem nem szabad elbuknom. Nem tudom, hogy fogom bírni. Dániel szerint nem vagyok antiszociális. Én nem így érzem. Szeretek megülni a sarokba, kevés ember van, akit magamhoz közel engedek, és akikre szükségem is van. Nagyon kevés, és csak egy van, akit távolról is imádok, és nincs az a távolság, nincs az az idő, ami tőle el tudna szakítani. Egy ilyen ember van az egész világon. Barátok jönnek, haverok mennek, szerelmek mindig vannak, de Júlia örök.

Most szívesen megfutamodnék, csak futnék megállás nélkül, minél messzebb, elhajítva mindent, telefont, netet, gépet, el egy olyan helyre, ahol senki nem talál rám, és ott lennék egyedül. Szinte látom is a természetet körülöttem. Ha becsukom a szemem, egy erdőben vagyok, ahol egy kicsi ház van, csak nekem, a ház mellett egy patak, a patak egy tóba ömlik. Hűvös reggel van, és én kint ülök a teraszon egy kávéval. Csak én. Hallgatom a madarakat. De kinyitom a szemem, és visszazuhanok ide, a szobámba, a gépem elé, és már tervezem a holnapot, összeírom a teendőket, és aggódok a hétvége miatt. Nem akarok menni.
Nem...