Lassan letelik. Vasárnap délután itt lesznek, addig már csak ez az este, egy nap öcsémmel, egy nap anyuékkal, és itt is van. Nem tudom, várom-e. Most már annyira tökmindegynek érzem, hogy már fáj. Csak a blogom tart vissza a végleges megőrüléstől. Senkivel nincs kedvem beszélni, semmit nem akarok csinálni. A mai napot is szinte végig aludtam. Csak a konyhát raktam rendbe, és kész, ennyi volt minden, amit ma csináltam. Kimozdulni nem volt erőm, túl meleg van. Azt hiszem, jó, hogy öcsém itt van velem, van aki legalább visszaszól, ha én szólok hozzá, és nem nyávogás a válasz.

Nem vagyok jól. Nem is az zavar, hogy egyedül vagyok, hanem az, hogy nem otthon, és az, hogy ennek a magánynak vége lesz. Igen, zavar. Emlékszek még, milyen szerelmes voltam két hete, egy hete, és olyan rossz érezni, ahogy ez napról napra elhal. Már nem rémlik egyáltalán az arca, csak a hangját hallom mindig. Próbálom felidézni milyen is Ő, de nem megy. Utálom, hogy ennyire nem maradnak meg az emberek arcai bennem. Nem könnyű így a kötődés. Biztos vagyok abban, hogy távkapcsolatban nem tudnék élni.

Nem tudom mióta alakult ki nálam ez a szelektálás, az, hogy az arcok vonalait így elfelejtem, nem tudom, miért alakult ki nálam ez. Az igaz, hogy a sebeim így könnyebben, és gyorsabban gyógyulnak, de nagyon rossz, hogy képtelen vagyok a vonásokat megjegyezni. Előbb megismerem az embereket a hangjukról, mint az arcról pusztán. Ez eddig nem okozott komolyabb problémákat. Eddig. De ez alkalommal, nem tudom. Remélem neki van igaza, és ha újból meglátom beugrik minden, és onnan folytatjuk, ahonnan abbahagytuk 10 nappal előtte. Én nem bízok ebben. Remélek, de nem bízok. Ha érezné, amit én érzek most, megértene. Nem lehet pusztán egy hanghoz kötődni őszintén. Én erre képtelen vagyok...

Lesz ahogy lesz...